Palotás Petra - Szemfényvesztés - Circus Monte-Carlo 2.
A duológia első részében megismert, és megkedvelt család története folytatódik. A nehézségek, amelyekkel a szereplők az első kötetben szembe néztek nem múltak el nyomtalanul, és küzdelmeik tovább folytatódnak.
Fülszöveg: "1988 Tavasza
Izabel Goldbach, a szenvedélyektől fűtött artista lány bohócként szeretne az apja nyomdokaiba lépni. De vajon elegendő-e a boldogsághoz ez a változás? Nem nehezíti-e meg az örök elégedetlenségével a kockázatot amúgy sem nélkülöző tervüket, hogy eljussanak a monacói cirkuszfesztiválra?
Európa nagy változások előtt áll, és a berlini fal repedései nem csupán az ideológiai harcokat erősítik fel, hanem éket ütnek egy egymással generációk óta szimbiózisban élő cirkuszfamília tagjai közé is.
Hogyan változtatja meg egy balatoni nyár a drezdai Goldbach testvérek életét? Enged-e Simone, az artista fiatalok édesanyja az elvtársi zsarolásnak? Féltékenység, reménytelennek tűnő szerelmek, hűtlenség és gátlástalan kapzsiság szövik át Palotás Petra legújabb sorozata második, befejező kötetének lebilincselő történetét."
Bár itt a blogon egymást követi a két bejegyzés a valóságban több hónap eltelt a két rész olvasása között, és már nagyon-nagyon vártam, hogy végre megismerhessem a történet folytatását. Mivel nagyon megkedveltem a szereplőket, izgultam értük, és gyakran eszembe jutott, hogy vajon hogyan fog alakulni a sorsuk.
Mindaz elmondható a folytatásról is, amit az előző bejegyzésben már leírtam. Érzelemgazdag, mélyen emberi történet. Részben lélektani regény, részben családregény, részben történelmi korkép, mindez egy cirkuszi tábor díszletei közé csempészve.
"Izabel magába roskadva ült a nézőtér első sorában, egyáltalán nem bánta Anika késését, semmi erőt nem érzett magában, hogy gyakoroljanak. A földön szorgoskodó hangyákat szemlélte egy ideje, ahogy néhány szem, a tegnapi előadás után ott maradt pattogatott kukorica körül nyüzsögtek."
A történet fonalát csupán egy picike idővel az előző könyv zárójelenete után veszi fel az írónő. Épp csak annyival később, hogy az érzelmi trauma, amivel búcsúztunk a szereplőktől, már ne legyen annyira húsba vágó. A regény tartogat számunkra bőven izgalmakat és meglepetéseket, valamint érdekes összefüggések és titkok fognak még előkerülni, kiderülni, lelepleződni mielőtt elköszönnénk ettől a színes és izgalmas társulattól. Nagyon megkedveltem a karaktereket, az egész társulat - és persze Hanama is - a szívemhez nőtt.
Most is, mint korábban, nagyszerűen szövi össze a szerző a családi közös sors, és az azon belüli egyéni sorsok alakulását, és mutatja meg, hogy az egyéni életutak, vívódások, döntések mennyire nem léteznek a család egészének a sorsától, döntéseitől, céljaitól függetlenül, és fordítva. Hogy mennyire szoros kötelékbe vonja a család és a társulat az egyént, a társulat a családot, a család a társulatot. Hogy ez az egész egy hatalmas nagy szőttes, amelyben minden szál (minden egyéni döntés) hatással van a teljes egész szövetre. Együtt élnek, lélegeznek.
"De tőle most senki nem várhatott erőt és energiát, túlságosan nyomasztották a tábor felett gyülekező fekete felhők: Matthias még mindig sajgó bánata Orpheus miatt, Sophie küzdelme, az apja láthatóan egyre romló állapota és a jelenet Christopher rendelője előtt, ami olyannyira leforrázta, hogy nem győzte nyalogatni az égési sebeit."
Szerettem olvasni ezt a könyvet is, de valahogy az első kötet nagyobb hatással volt rám. Az eseményeket, vagy az érzelmeket tekintve ugyanúgy magával tudott ragadni, és mindenféle érzést megéltem olvasás közben, volt, hogy ökölbe szorult a kezem, a tehetetlen dühtől, volt, hogy a torkom szorult össze az aggodalomtól, és volt, hogy kellemes érzések árasztottak el olvasás közben, mégsem dolgoztatott meg annyira érzelmileg, mint a Kötéltánc, amit végül nem is bántam.
Ami pedig a hangulatát illeti, míg az előző bejegyzésben azt írtam, hogy szinte a bőrömön éreztem a nyolcvanas éveket, itt többször is olyan érzésem volt, mintha a jelenben lennénk. De, talán csak az én szenzoraim nem voltak olyan érzékenyre állítva most.
A cselekményt nagyon nem részletezném, hiszen sok-sok dolog történik a szereplőinkkel, mind életesemények terén, mind pedig érzelmi téren.
Természetesen a végére minden kirakós darabka a helyére kerül, és mindenki megtalálja a helyét a világban. Legalábbis addig, amíg az élet nem gördít majd a család elé újabb kihívásokat, hiszen, ahogyan Hanama is mondja:
"Gyermekem. Az az óra, amelyik megállt, az elromlott. Így van ez az élettel is, ne akarj egy helyben toporogni, ne félj a változásoktól. Haladj előre, tudva, hogy a fontos állomásokhoz, mint a kronométer mutatója: ha eljön az ideje, úgyis visszatérsz."
Szóval ez a történet nem befejezésre került, egy "boldogan éltek, míg meg nem haltakkal", hiszen ilyesmi nem létezik, hanem csupán egy megfelelően békés pillanatban abba lett hagyva a mesélése. Hiszen a család története, élete itt nem ér véget, de mi csupán ennyit láthattunk belőle.
Nem megyek bele a mélyebb mondani valók, a tanulságok, és "életbölcsességek" ecsetelésébe, amelyeket megtalálhatunk a sorok között, hiszen szerintem mindannyian mást és mást tudunk kiszűrni ebből a sokrétű, több generációs regényből. Sok dologról írhatnék még, de nem teszem. Javaslom, hogy olvasd el, éld át, és találd meg, hogy Neked mit tud adni, Te mit tudsz kiszedni belőle magadnak.
Függj rá Te is!